Akkoriban sokat jártam a földre a virágokat csodálni. Olykor öles csokrokkal tértem vissza otthonomba. Bár féltettek a földi néptől, mégsem korlátozták a lent töltött időmet. Egyszerűen szerettem ott lenni! Most is szeretek!
Néha azon gondolkoztam, milyen jó lenne megismerni a közeli falut. Ez volt az egyetlen, amitől óvtak, az emberektől. Számtalanszor hallgattam végig, hogy gonoszok, bepiszkolnak, és így tovább. Kíváncsiságom feléjük vonzott, de megfogadtam, megfogadtam a parancsot. Bár nem Istentől származott, mégis megtartottam, hisz ki tudja mi történik a megszegése pillanatában.
A virágok töltötték ki mindennapjaimat. Képtelen voltam megunni a szirmok simogatását, az illatuk felhalmozását az orromban, kecses hajlongásukat a lágy szellőben. Ezer meg ezerfajta vett körül, de mégis a kedvencem egy kis fehér virágocska volt. Sosem tudtam a nevét, annyi elég volt róla, ő a legszebb az egész réten.
Aznap is ezeknek a törékeny kis növénykéknek szenteltem minden figyelmem. A színes fűben fekve merengtem bársonyos illatuk szivárványos felhőjében. Hátamra simultak tollas végtagjaim, lágyan borzolta őket össze a játékos fuvallat. A mező világából egy meglepett kósza hangocska ragadott ki, ezért felültem és az előttem ácsorgókra vetettem tekintetem. Döbbent arcukra mosolyt festettek, és nagy vigyorral kérdezgettek. Elmesélték, hogy gyakran járnak erre, de eddig még nem volt szerencséjük hozzám. Azt is tőlük hallottam, hogy régebben sok angyal vette körbe a falut a közeli kápolna miatt. Ám azóta sok minden történt, az ellentétek kiéleződtek, s végül a népem úgy döntött, hogy elrejtik a kápolnát a gonosz emberek szeme elől. Ez már elég régen történt, mostanra enyhültek a szigorú szabályok. Azon a napon döntöttük el, hogy barátok leszünk és mindig együtt játszunk majd a két fiúval.
Ez valóban így volt! Együtt róttuk a füves virággal tarkított pusztát, sokat kacagtunk, szaladgáltunk, játszottunk. Ám egyszer, egy röpke pislogás alatt felborult a békénk. Éppen a fűben henteregve simogattam egy virág szirmát, mikor valaki az orrom előtt taposta el szerencsétlent. Kitágult pupillámat rávetettem az előttem tornyosuló pár évvel idősebbre. Feltápászkodtam, majd egyenesen a szemébe néztem. Tekintetében ott gomolygott a harag, a düh, az elhagyatottság és egy pillanatnyi boldogság szikrája.
– Miért bántod a virágokat? – s kutakodóan lestem minden mozdulatát.
– Mit érdekel téged egy nyamvadt virág?! Hisz ezer meg ezer van még belőle! – Hangja vágta szét a mező némaságát. Mögötte egy kisebb csapat vihogni kezdett a válaszán. Nem értettem a helyzetet. Még néha ma se értem.
– Igaz, pótolható, de miért ne őrizhetnénk meg minden egyes szálat? – Finom mosolyra húztam a szájamat, mire mindannyian csöndbe burkolództak. – Vigyázzatok a virágokra! – kértem őket halkan mégis határozottan. Lehet nem tudták, de minden virágnak lelke van. Igazságtalanul döntöttek a sorsukról, és meggondolatlanul.
– Úgy beszélsz róluk, mintha emberek lennének! De ezek haszontalan gyomok! – Előrébb lépet az egyik.
– Értéktelenek! – Előrébb lépett a másik.
–Feleslegesek! – Előrébb lépett a harmadik.
– Hiábavaló! – Előrébb lépett a lélek bántalmazó.
– Istenem, kegyelmezz nekik, nem tudják, mit mondanak! – Összetettem a kezem, az ég felé fordítottam az arcom, és elmormoltam a szavakat.
– Bolond angyal! Mit képzelsz magadról?! Gyerünk fiúk, mutassuk meg neki! – rám förmedve buzdította a társait. Majd a talajról mind felkaptak egy–egy követ és könyörtelenül megdobáltak vele. A homlokomon még mindig ott éktelenkedik egy heg ennek emlékére. Miután a rücskös kövek a földre hullottak, a szárnyamon átvérzett a toll, felkarcolt bőrömre felbugyogott a vörös élet.
– Istenem, kegyelmezz nekik! Nem tudják, mit tesznek! – Fájdalmas hangomat a felhőknek szántam. Ám mielőtt újabb gyötrelmes érzetben részesültem volna, két test árnyékot vetett rám.
– Miért bántjátok? – Az ismerős hangra megnyugodott a szívem.
– Mit tett ellenetek? – állt mellém a másik árnyékvető.
– Matias, Lauri! Menjetek az utunkból, ti, kis taknyosak! – dörrent a lélekbántalmazó.
– Semmi közötök hozzá! – emelte meg hangját az egyik.
– Azt csinálunk, amit akarunk! – kiáltott rájuk a másik.
– Foglalkozzatok a saját dolgotokkal! – csattant a harmadik.
Kedves barátaim nem hátráltak meg! Nem! Ők kitartóan védelmeztek! Azért örültem, hogy az ellenállásuk elég volt ahhoz, hogy az idősebbek visszatérjenek a faluba. Kissé fellélegeztem a tudatra, rájuk mindig számíthatok. Sokáig meredtek a település irányába, majd mikor elnyelte a fiúkat, felém fordultak.
– Emma, jól vagy? – Matias aggódó pillantásával ajándékozott meg fekete kalapja alól.
– Igen, köszönöm szépen! Isten áldjon benneteket! – Szőke fürtömet a fülem mögé igazítottam a homlokomról. Fehér ruhámat a piszkos kövek által hagyott foltok elcsúfították. Az ölembe ejtett ujjaim vörösen szikráztak.
– Emma, a szárnyad! Vérzik! – Lauri elszörnyedve kémlelte tollas végtagom. Tekintetem irányába fordítottam és magam is megbizonyosodtam a kijelentéséről. Tagomból szivárgott a vér, s elszínezte tollaim fehérjét.
– Haza tudsz így jutni? – Féltő pillantást vetett rám Matias.
– Nem hiszem, de itt nem maradhatok! A közösség aggódna értem – magyaráztam. Akkor és ott értettem meg, hogy még kisebb koromban miért óvtak annyira a többiek.
– Akkor mi legyen? – Lauri kétségben úszó tekintete döntésre sarkallt.
– Vigyetek el a kápolnához! – Határozott tekintetem meghökkentette őket.
– De, de Emma...
– Azt mondtad, a kápolnát nem láthatják az emberek! – Matias befejezte Lauri félbehagyott mondatkezdeményét, és csodálkozva meredt rám.
– Igen, de vissza kell mennem a gyógyulás miatt. Csak a ti segítségetekkel tudok hazajutni – Elszánt hangom cselekvésre késztette őket.
Lauri velem maradt, míg Matias a faluba szaladt valamiért, már nem emlékszem a nevére. Az itt maradt fiú egy méretes anyagot húzott elő a zsebéből, s azzal bekötötte a homlokom. Alig láttam ki a fehér anyag alól, ám megköszöntem a tettét. Nem sokkal később Matias visszatért egy fatákolmánnyal a kezében.
– Ez micsoda? – Kíváncsian lestem.
– Ezzel fogunk a kápolnához vinni! – húzta ki magát a gyászruhába öltözött fiú.
– Induljunk – egyeztem bele.
A fiúk felsegítettek a különös faszerkezetre, majd a kezemben egy kis csokorral a kedvenc virágomból, útnak indultunk. Ahogy haladtunk a csapáson a mező kikopott. Már csak a fehér csodákból maradt elvétve pár szál. A folyó mellettünk csordogálva vezette a fiúkat az otthonom felé. Erősen kapaszkodtam a rúdba, s meztelen lábamat néztem. Kis idő elteltével megérkeztünk egy erdőhöz, s az előtt álló kápolnához. Bár Matias és Lauri nem láthatta az építmény.
– Megérkeztünk. Isten áldjon benneteket! Amint meggyógyultam, találkozunk! Most menjetek! – Kis beszédemet követően mindketten tették a dolgukat. Lesegítettek a szerkezetről, aztán egy bánatos intés után visszaindultak. Arcukon mély fájdalmat véltem felfedezni. Valami sötét és negatív érzés fogta át őket. Mintha ismerték volna a következményeket!
Attól a naptól kezdve mindig kijártak a kápolnához. Én meggyógyultam, viszont az angyalok megtiltották, hogy elhagyjam az épületet. Szót fogadtam. Az akkor magammal hozott virágcsokor elhervadt. A fiúk felcseperedtek velem együtt, de nélkülem. Egyre ritkábban fordultak meg nálam. Lassanként kikoptam az emlékezetükből, elfelejtettek, nem hittek bennem. Ám ezek ellenére minden nap imádkozom értük, még így is, még most is.
Sok év telt el. Feladataim lettek. Önálló lettem. Kimehettem. S mikor elhatároztam a látogatást, másnapra két kő emelkedett ki a talajból a kápolna előtt. Kíváncsian kerültem elébük, és leolvastam a neveket. A két sírkő közé térdeltem és elmormoltam egy-egy imát. Laurinak és Matiasnak. Majd a friss és üres sírokra egy-egy csokor fehér virágot tettem, aztán megöntöztem őket könnyeimmel.
2018.03.10.
